Amikor barátaim először hívtak a roVERsenyre, eldöntöttem, hogy megmutatom, nem kell ahhoz cserkésznek lenni, hogy egy túlélő túrának csúfolt valamit az ember végigcsináljon. Később rájöttem, hogy azért nem árt...
   Miután lekéstük a vonatot, csapatommal autón érkeztünk Szurdokpüspökibe, a végső találkozóhelyre. Az első, ami eszembe jutott, végignézve a tömegen, hogy öreg vagyok, és nincs gubacsom, pedig jól néz ki.
   9-kor indultunk az állomásról gyalog a kb. 8 km-re lévő éjszakai szállásig egy helyi vezető (cserkész) segítségével, aki előtte már többször bejárta az általunk megtenni próbált utat. Azzal nem vitatkozom, hogy nappal lazán elboldogult volna a hegyek között a turistajelzések segítségével, de azt a saját bőrömön éreztem, hogy éjjel nem teljesen sikerült a dolog. A legpesszimistábbak által két órás sétára tervezett utacska 0:45 kor fejeződött be. Ekkor még kb. másfél kilométerre voltunk eredetinek hitt úticélunktól, de már túl voltunk egy 45 fokos emelkedőn, egy enyhén illuminált állapotban lévő vadásztól való segítségkérésen, néhány kék folt megszerzésén és kb. 12 kilométeren.
   Reggel fél 7-kor engem speciel egy markológép ébresztett, ami 10 centire ment el a sátrunk mellett, a többieket az időérzékük. Gyors összecsomagolás és még reggeli előtt továbbindulás a Hidegkúti turistaházhoz. A verseny igazából itt kezdődött. Minden csapat 4 főből kellett, hogy álljon, akik közül legalább egy lány, és szükség volt még egy biciklire is. Gondoltuk, az egyik feladat teljesítése végett (tévedtünk...).
   9 órakor megkaptunk egy A4-es papírt, rajta néhány körrel, hogy itt a vaktérkép, tájékozódjatok. Élelmes csapattársaim (MK. Gergő) a pontokat azonnal átkopírozták fóliára, majd a rendes Mátra térképre. A helyekre való ráismerésben nagy segítségünkre voltak azok fantázianevei, amelyek a pont feladatát ugyan nem jelezték, de legalább azt tudni lehetett, hogy hegytetőn, vagy a patakparton keressük. Indulásként a 0. pontot kellett érinteni, ami röpke másfél órára volt (szintben lefelé) a szálláshelyünktől, ahol legszükségesebb felszereléseinken kívül, mint például a bicikli, mindent otthagyhattunk. Utolsónak is a nullpontot kellett érintenünk. Itt indulófeladatot húztunk. Ahogy az már lenni szokott, mi a nulla ponttól és egyéb más állomásoktól egyaránt legmesszebb lévő feladathelyet kaptuk. Nekiindultunk hát, más választás híján, a kényelmes, nyugdíjas sétának. Már itt láttuk, hogy mind a 13 állomást úgysem tudjuk teljesíteni, hát vegyük lazára a figurát, és egyszerűen érezzük jól magunkat.
   Az első állomásra érve (MegRÓlak) felébresztettük az állomás tulajdonosát, aki egy polifoam, egy kispárna és egy hálózsák segítségével készült fel erre az izgalmas napra. Már jó ideje alhatott, mert az árnyék igencsak beterítette házi csipkerózsikánkat, Elek Lacit. A feladat egyszerű: el kell olvasni a papíron lévő szöveget, és ki kell találni, kiről szól, majd egy másik papírlapra leírni az illető nevét. A bökkenő csupán az volt, hogy rovásírással készült a szöveg, és válaszolni is rovásírással kellett. Az állam ott esett le, amikor másik gyakorlatias csapattársam (V. Laci) előhúzott övtáskájából egy rovásírás abc-t. Még otthon betette, biztos ami biztos jeligére.
   Koncepciónk alapján a félreeső helyeken lévő állomásokat kerestük fel, ahol reméltük, rajtunk kívül senki sem jár, így biztos a maximális pontszám. A Zoolimpia keretében fél lábon megfejtettünk egy tesztet, majd a Kanállal a tengert programponton megpróbáltunk 10 perc alatt minél több vizet hordani egy vödörbe poharakkal. A gyakorlatot színesítette, hogy Marosi Marci énekben adta elő feladatunkat. Az egyetlen gond az volt, hogy elsőre nem egészen értettük, mit akar.
   Ebéd után meglegyintett minket a versenyszellem. Nekilódultunk hát, hogy megkeressük a sziklamászást. Persze nem találtuk meg azonnal a sziklákat (azok ugyebár olyan kicsik, hogy alig lehet észrevenni őket), és ez egy kicsit felbosszantott. Ha olyan nagy cserkészek a társaim, miért nem tudnak legalább térképet olvasni. Na persze elkérni nem mertem, még a végén kiderült volna, hogy én sem tudom megállapítani a helyes irányt. Az az egy kárpótolt, hogy a biciklivel nem nekem kellett küzdeni, a nő jogán én egy hátizsákkal sétálgattam. Végül csak oda találtunk, ahol három, enyhén sörszagban úszó ifjú várt ránk, és közölték, hogy ők fognak minket alulról biztosítani. A kezünkbe nyomtak egy beülőt, és mutatták a falat, hogy hová kell mászni. Persze a beülőt nem tudtam hogyan kell felvenni, és a szikla is elég ijesztő volt, de a srácok állították, hogy nem fogok leesni, nagyon. Szerencséjükre igazuk lett, és én is gazdagabb lettem egy élménnyel, néhány kék folttal, és szegényebb 2 körömmel.
   A sziklától való távozás után végképp elkapott minket a láz, hogy jól kéne teljesíteni. Meg ott már olyan közel voltak egymáshoz az állomások. Münchausen bárónál egy kötélen kellett átmásznunk a szakadék felett. Mint amikor a hegymászós filmben Sylvester Stallone megpróbálja megmenteni a szakadék felett egy kötélen önmagát áthúzni próbáló lány életét. A filmben ez nem sikerül, de elnézve nekiinduló társaim, felrémlett bennem a kép, ahogy dagadó izmokkal próbál akcióhősünk egy szál pólóban a mínusz 20 fokban átjutni a másik oldalra. Eltellve a tudattal, hogy ha neki ment, akkor nekem is menni fog, jól megszorítottam a kötelet és ellöktem magam a szakadék széléről. Aki próbálta, tudja, hogy egy méter csúszás után már nem volt bőr a kezemen, ami a másik oldalon való felkapaszkodást némileg hátráltatta. Azért helyretette kicsit lelki világomat, hogy, habár nekem nem sikerült sérülés nélkül megúsznom a mutatványt, mint Stallone bácsinak a filmben, de P. Laci csapattársam sebessége mögött még Rambo is elbújhat.
   A nullpontról való visszaindulást fél 5-re terveztük, hisz diszkvalifikálja magát a versenyből az, aki nem ér vissza 6 órára a táborba. Mivel azonban még volt 5 percünk félig, és megint olyan csábítóan közel volt a következő pont, gyorsan elszaladtunk célba lőni. A cél egy bekötött szemű plüssnyuszi volt a patak másik oldalán. A nyuszika egyik füle sajnos már hiányzott, és testét golyók tömege szaggatta már előttünk is, azért megpróbálkoztuk mi is eltalálni őt, és nem a körülötte oly lelkesen sündörgő tulajdonosát. Eddigi legkomolyabb trófeámnak tekintem, hogy a nyuszika másik fülét én szedtem le egy jólirányzott, bár nem oda célzott lövéssel.
   Persze itt már abszolút késésben voltunk, de akkor már miért ne siessünk visszafelé kiáltással nekiindultunk az egyre latyakosabb útnak. Visszafelé a hosszabb utat választottuk, mivel kedves cserkész partnereim nem hitték el nekem, hogy nem kell ahhoz cserkésznek lenni, hogy valaki emlékezzen, melyik úton jött lefelé. Egy és egy negyed óra megfeszített menetelés után, 3 perccel hat óra előtt kis csapatom beesett a célba. Ahhoz képest, hogy nyugdíjas túrát terveztünk, én mozdulni nem bírtam, és csak a beígért marhapörkölt tartott életben.
   Este a tábortűznél minden pont tulajdonosa elmesélte napi élményeit, melyek általában azzal kezdődtek, hogy mennyire siettek, hogy időben elfoglalják kijelölt helyüket, és utána 2-3 órát várjanak az első (és gyakran egyetlen) csapat megérkezésére. 5 csapat indult a versenyen és két órakor csatlakozott még egy csapat, ami azt jelentette, nagyon kevesen voltunk. A tábortűz mellett kellett rájönnünk, hogy egy csomó érdekes feladattal nem találkoztunk. Volt ugyanis, aki segédkezhetett egy szülésnél, sőt az asszony ittas férjét is el kellett látni (Ispotály), vagy bort kóstolhatott a Hordó ponton. Számomra az íjászat is érdekes lett volna, azt hiszem, nem én voltam a túrán az egyetlen, aki nem látott még életében igazi íjat.
   Legnagyobb megdöbbenésemre az este fénypontjaként kiderült, hogy megnyertük a versenyt. (A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy rajtunk kívül csupán egyetlen csapat ért vissza időben a táborba.) A hirtelen feltörő éljenzésemmel kicsit egyedül maradtam, a cserkészek tudják, hogy náluk még az öröm kifejezésének is kötött rendje és formája van. De végül is nem baj. Ha jövőre is mi kapjuk a Braavó, braavó, bravisszimó kezdetű műalkotást, akkor megbocsátom ezt nektek. Mert jövőre is indulunk. Meg kell védeni címünket és vándorkupánkat. Ja és kedves csapatom, ígérem, jövőre megtanulom használni a tájolót!

Ivánkay Judit