Idén is volt roVERseny. A tavalyi jó emlékek hatására idén rutinosan autóval mentünk a helyszínre, elkerülendő a némi eltévedéssel fűszerezett éjszakai túrát. Na jó, ez valóban gonoszság volt a többiekkel szemben, de ne gondolja senki, hogy én akartam így, a munkaidőm 5-kor jár le, és a főnököm az a főnököm, és így se aludtunk többet, mint a csapat lelkesebbik fele. Az ok egyszerű: ők nem tévedtek el, de legalább mi igen. Végül egy hatalmas üresség közepén, a vak sötétben megláttunk két égő cigarettavéget. Ezeket követvén, mint azok a bizonyos királyok a csillagot, ráakadtunk a táborra. Természetesen a verseny szervezői idén is szeptember legmelegebb hétvégéjét választották eme jeles alkalom megtartására. Tanács a jövő nemzedékének: meleg hálózsákot hozzatok. Nem, nem azt, ami már megvan, és annyi évet lehúzott veletek, és még sosem fáztatok benne, annál sokkal melegebbre lesz szükség.

    A roVERseny ugyanúgy kezdődött, mint mindig: gyors szervezkedés, hogy összeálljanak a csapatok - mert persze senki sem azzal lett végül, akivel előző este megbeszélte -, azután bicikli ellenőrzés, ahol mi persze elbuktunk. Történt ugyanis, hogy a tavalyi jó emlékek hatására idén beszereztünk egy "traktort". Az egyik majdnem csapattársunk kölcsönkérte kedves másfél éves rokona közlekedési eszközét, mely ugyan nem nevezhető biciklinek, de legalább felköthető a hátizsákra, és fél kilót nyom. Orosz Laci és Valek - ők a főszervezők, akiknek mindent köszönhetünk, szóval köszönjük -, egyetlen kifogása biciklink ellen, hogy három kereke van. Felajánlottuk, hogy leszereljük a feles harmadik kereket, és akkor már senki nem mondhatja, hogy ez nem kerékpár. De nem fogadták el szerintünk kitűnő ötletünk. Nekiindultunk hát a pótbiciklinkkel, ami persze olyan állapotban volt, mint a Forma 1-es pótautók: jó, jó, de hát nem pont erre a pályára felkészített csodajármű.

    Elsőként érve a nulla pontra 13 kártyából kihúztuk a legédesebbet: borkóstolás. A reggeli bosszankodás így gyorsan mámorrá változott, főleg az után, hogy Laci kitalálta, hogy a borászhölgy Hamvas Bélát idézett, bebizonyítandó, hogy míg mi csak ízleléssel élvezzük a bort, ő olvasva teszi ugyanezt. Néhány pohárka után egész jó hangulatban keltünk útra, természetesen sziklát mászni, mert mégis mit csináljon az ember kissé megbódultan. Így legalább nem tiltakozik tériszonyunk, mikor a kötélen himbálózva alattunk már csak a messzi végtelen. Idén csupán két hegymászó képviselte tavalyi kis sokfős csapatukat, de ők is épp elegek voltak ahhoz, hogy háromszor meggondoljam, jövőre elnézek e bármely szikla felé.

    A cliffhangernél harmadik csoportként kellett volna sorba állnunk, de mi címvédésre készültünk, így nem engedhettük meg magunknak azt a luxust, hogy bratyizva az ellenféllel, beálljunk a sorba, és esetleg végre megreggelizzünk. Helyette futás tovább, hogy a következő ponton egy halom vizes, sáros levél között megtalálva 5 szárított levelet, és az azokon lévő történelmi kérdéseket megoldva megmondjuk, melyik pasa foglalta el Salgótarján várát. Itt felvilágosítottuk a pont tulajdonosát, hogy Bocskai István és Rákóczi Ferenc neve ugyanannyi betű, és mindketten szabadságharcosok, így pedig elég nehéz volt a keresztrejtvényt megfejteni, sőt a pasa pontos neve sem jött ki, c helyett mi k-val kezdtük a nemes úriember nevét. Kisebb tanakodás után kisütöttük, hogy mi magyarosan írtuk a nevet, ráadásul fonetikusan, és mivel a török időben az emberek még nem nagyon tudtak írni, a név szájhagyomány útján terjedt, tehát leírni is fonetikusan kell. Eszmefuttatásunk annyira meghatotta a tulajt, hogy teljesítettnek vette a feladatot.

    Következő pontként biliárdozni kellett teljes sugárvédelmi felszerelésben. A gázmaszk azért volt jó, mert nem fér alá a szemüveg, kis csapatunkban pedig ketten szemüveg nélkül el sem látunk az asztal végéig.

    Újabb akadály: egy vízzel teli lavórt egy ágon átvetett négy madzaggal felemelni 2 méter magasba. Fél méter után már nagyon ment a dolog, mivel az összes vizet kilötyköltük a lavórból, és már nem volt mire vigyázni.

    Hogy a víznél maradjunk, egy tavon is megpróbáltunk átkelni egy traktorbelső segítségével. Persze az egyetlen, akinél volt fürdőruha, az én voltam, így a fiúk gyors döntéssel engem zavartak a vízbe. Azért annyit segítettek, hogy egy kötéllel kenuformára igazították a kereket. Na persze Szabolcs székely esze...

    Egy gyors GPS-es feladat, amely műszerből nálunk volt egy plusz, Gergő ezzel dolgozik. A sajátot használva elég gyorsan felfedeztük az elrejtett bombát, és beszolgáltattuk az ezredes asszonynak. Utólagos gratula neki, az öltözéke és a kiállása annyira jól sikerült, hogy rájöttem, miért nem akarnak a fiúk katonának menni.

    Kisebb elkeveredések után vissza a cliffhangerhez, ami idén nehezített pályán történt. Először is az egyik játékosunknak a ponttulajok tüzét kellett vigyáznia, és szilvát kellett rajta sütnie. A többi három részt vehetett a csúszás, mászásban. A pályán két fa is akadályozta a tovább jutást, az egyiknek az oldalán kellett áttekerni, a másik ennél gonoszabb volt, vízszintesen feküdt, és fellépve rá tudtál csak átjutni. Csakhogy én nő vagyok, s mint olyan, hátul gömbölydedebb formákkal rendelkezem, mint a srácok. Röviden: fenn akadtam a fán. Fogságomból csupán Chaplint utánozva tudtam szabadulni, de ezt meg a nadrág bánta, még szerencse, hogy volt nálam plusz pulcsi, ami ápol és eltakar.

    Futás a többi pontra, persze eltévedve véletlenül nem arra a pontra jutottunk, ahová indultunk, de legalább belebotlottunk egy másikba. Próbáltatok már kis területen biciklivel lábletétel nélkül megfordulni? Nem egy nagy élvezet. Aztán lövöldöztünk is, igaz idén nem nyuszira, hanem lufira (tulajt dicsérje, legalább a célok nevei rímelnek), ennek megfelelően nekem nem sikerült eltalálnom egyet sem. Lehet, hogy a célpont túlzott nagysága zavart meg...

    Végső állomásunk két ifjú titánnál volt, akikkel kosarazni vagy focizni kellett. Nem tartott soká a gondolkodás, egyikünk sem tud focizni. Viszont pontot akartak tőlünk levonni a foci elmulasztásáért. Ekkor szűk egy óránk maradt a nulla pontra való visszaérkezés és a cél átlépéséig, ja meg persze jó négy kilométer, ebből három hegynek felfelé. A faluban három embert is megkérdeztünk, hogy melyik a Szép-hegy, és hárman három hegyre mutattak rá. Persze a térképünk szerint a negyedik volt. Még pipák is voltunk Gergőre, hogy annyira ragaszkodik a térképhez, mikor a helyiek biztos jobban tudják. De vajon melyik helyi? 30 perc felfelé menet után fel akartam adni. Azt hittem meghalok, és eldöntöttem, hogy ha végig is csinálom, ez lesz az utolsó Roversenyem. Hülye vagyok én? Mászom felfelé a semmi közepén egy hegyen, miközben meg vagyok arról győződve, hogy eltévedtünk, de ha még jó irányba megyünk is, akkor sem érünk be a célba. Már minden lépés fáj, és csak a lélek hajt előre, meg a régi, jól bevált módszer: egyet a mama kedvéért, egyet a papa kedvéért... De nem adhatom fel. Három ember függ tőlem, végig kell csinálnom. Az nem lehet, hogy én mondom azt, hogy vége. Menni kell, és sietni. Még van egy kilométer a nulla pontig, csak addig jussak el, utána már csak lefelé kell menni. És a biciklit nem is én tolom. Istenem, az a "Traktor"! Miért nem hozhattuk azt. Ha leszedjük a kerekét, akkor nem is fél kilót nyom, csak 40 dekát. Tényleg, ki viszi a biciklit? Már arra sincs erőm, hogy hátra nézzek. Egyszer csak hangot hallok. Megvan a nulla, és ezzel a távolba vész az eddigi fáradság.

    5 óra 44 perckor startoltunk el a 0-ról az odafelé 35 percre lévő cél irányába. Az utat 10 perc 20 másodperc alatt teljesítettük, ezzel megelőzve a két biciklivel harcba szálló csapatot is. Azt hiszem, ilyet soha többé nem csinálok... De legalább címet védtünk, és kaptunk pólót is. Valószínűleg utoljára. Szeretnék egy megállapítást leszögezni, amiben a többi kalazanti cserkész is megerősített: öregek vagyunk. Idén még megnyertük rutinból és tapasztalatból, de jövőre már bajban leszünk. Az a második helyezett, a maga 18-as átlagéletkorával... valószínűleg kenterbe vernek majd. De azért kiállunk jövőre is, és ne higgyétek, hogy könnyű dolgotok lesz!

Ivánkay Judit